Tur Abdin, percről percre

Április elején a Taurus hegység csúcsait még hó borítja. A Nimród-hegy szobrai is nagy hófoltok közül magasodnak ki. De Észak-Mezopotámia síkságán már teljes erővel tombol a nyár.

Járt utakon, de különleges utazásra készülünk. A korábban Gazianteptől Midyatig már többször megtett észak-mezopotámiai történelmi útvonalnak most csak egyetlen szakaszát járjuk be, a szír keresztény Tur Abdin dombvidék falvait és kolostorait. Utastársaim a keleti kereszténység iránt érdeklődő katolikus papok és civilek. Azt szeretnénk meglátni, hogyan él itt, a muszlim tenger közepén és annak nyomása ellenére kétezer éve kitartva az egyik legrégibb keresztény közösség.

Az arám nyelvű szír keresztényekről már első észak-mezopotámiai utunk során részletesen írtam, ezt nagyon érdemes elolvasni, mert keveset ismétlek itt belőle. Az Észak-Mezopotámiában a Kr.e. második évezred végétől megtelepedő és városállamokat alapító arám (görög elnevezéssel szír) törzsek hagyományuk szerint elsőként vették fel a keresztény vallást az edesszai (ma Sanliurfa) szír királyságban. Ezt az is megkönnyítette, hogy a Krisztus-korabeli zsidókkal – így a térítő apostolokkal – egyazon nyelvet beszéltek. Ma is büszkén vallják, hogy Jézus nyelvén imádkoznak.

A 400-as években a keresztény világ két olyan egyetemes zsinatot tartott, amelynek során az arámok (szírek) egy része szembehelyezkedett a zsinat döntésével, s ilyenformán az orthodoxiától levált külön egyházként szerveződtek meg.

A 431-es efezusi zsinat után az ún. nesztoriánus szír egyház vált le, amely az orthodoxiával szemben úgy tartja, hogy Krisztusban az emberi és isteni természet nem egyesült egymással. Leválásukhoz a politika is hozzájárult: a perzsa sah ennek az irányzatnak a támogatásával tudta elérni, hogy keresztény alattvalói különbözzenek az ellenséges bizánci birodalom keresztényeitől, s így ne váljanak annak ötödik hadoszlopává. A nesztoriánus szírek alapvetően a perzsa birodalomban éltek, s innen indítottak nagyon sikeres térítő utakat egész Ázsiába, Dél-Indiáig, Kínáig és a mongol birodalomig: kezdetben a nagykánok feleségei is nesztoriánus keresztények voltak. Ez a kereszténység történetének nagyon izgalmas fejezete, amelyről írtam is már többször, és fogok is még írni.

A 451-es khalkedóni zsinat után pedig azok az egyházak váltak le, amelyeket kívülről monofizitának (egy-lényeg-hívőknek), ők magukat pedig miafizitának (az egyik-lényeget-hangsúlyozónak) neveznek. Ennek a tanításnak a lényege az, hogy Krisztusban az isteni és az emberi lényeg úgy viszonyul egymáshoz, mint Isten az emberhez: az előbbi annyival nagyobb, hogy az utóbbi szinte elhanyagolható. A Bizánc-központú orthodoxia ezt a két lényeget egyenlőnek tartva elutasította, de sok keresztény közösség – az örmények, a koptok, az etiópok, és a római birodalomban maradt szírek nagy része – ezt fogadta el, így önálló egyházként vált le. Ebbe is belejátszott a politika, minthogy ezek a bizánci birodalom peremvidékén élő közösségek szemben álltak Konstantinápoly központosító törekvéseivel, s ennek a vallási különbözés révén adtak szervezett formát.

A szír miafizita egyház megszervezése Jakob Bardaeus (Burdoyo) avagy Bar Addai (500-578) püspöknek köszönhető. Róla nevezik ezt az egyházat – eredetileg a bizánciak, lekicsinylőleg – szír jakobitának, miközben ők maguk a szír orthodox elnevezést preferálják, ahol az orthodox éppúgy „igazhitűt” jelent, mint a görög orthodoxok nevében, noha a két igaz hit nem vág egybe.

Mit jelentett ez az egyházszervezés? A korai keresztények egymástól szervezetileg független kis közösségekben éltek. Az egyház hierarchikus szervezete Rómában alakult ki a kereszténység legalizálása (313) után, nagy mértékben a korábbi, etruszk eredetű pogány államegyház mintájára, s ez az egyházszervezet költözött át Konstantinápolyba is a császári udvarral 324-ben. A tur abdini (a 8. században megszűnt) Phesilta kolostorban felnőtt Jakob Bar Addai a konstantinápolyi Sergios és Bakkhos kolostorban élve ismerte meg a hierarchikus egyházszervezet előnyeit, s amikor 534-ben Edessza püspökeként visszatért szír területre, ennek mintájára szervezte egyházzá a szír közösségeket is, hogy ellenállóbbak legyenek a konstantinápolyi udvar olykor szélsőséges vegzálásaival szemben.

A 6. században a császári páros, Justinianus (527-564) és felesége, Theodora afféle rossz rendőr – jó rendőr politikát űztek a szír miafizitákkal. A császár teljes hatalmával üldözte őket mint Khalkedónban eretneknek nyilvánított felekezetet, míg a szír vidékről származó Theodora jótevőjükként tüntette fel magát visszaédesgetésük reményében. Míg Justinianus az orthodoxia főtemplomaként alapította a Hagia Sophiát, addig Theodora a máig „kis Hagia Sophiának” (Küçük Ayasofya) nevezett egykori Sergios és Bakkhos templom kolostorát rendezte be konstantinápolyi központjukként, és bőkezűen támogatta tur abdini templomépítéseiket is. Nem véletlen, hogy a legtöbb 6. századi alapítású vagy építésű tur abdini szír templomban olyan jellegzetes későrómai dekoratív elemeket – oszlopfőket, párkányokat, ajtókereteket – találunk, mint a Sergios és Bakkhos templomban.

A konstantinápolyi Sergios és Bakkhos templom, ma Küçük Ayasofya mecset részlete. A templomról hamarosan külön is írok

A száz évvel későbbi iszlám hódítás a konstantinápolyi elnyomástól szenvedő szír orthodox egyház számára eleinte éppolyan megkönnyebbülés volt, mint a perzsa fennhatóság a nesztoriánus szírek számára. A birodalom igazgatásához nem értő arabok többnyire megtartották a keresztény adminisztrációt – például Damaszkuszi Szent János nagyapja, a város bizánci kormányzója is helyén maradt, sőt továbbadta hivatalát fiának és unokájának is –, és speciális adó fejében engedélyezték a szabad vallásgyakorlást. Az elnyomás csak később, a muszlim hatalom megerősödésével és az iszlám egyeduralkodóvá válásával következett be.

A Sayfo, a kard éve, ahogy a szírek az 1915-ös keresztényellenes népirtást nevezik, az örmények és görögök mellett a szíreket is sújtotta. Nagyobb részüket lemészárolták a török és kurd csapatok, kisebb részük erődtemplomokba zárkózva élte túl a katasztrófát. Az első világháború végére a Tur Abdin dombvidékén kívüli szír népesség vagy elpusztult, vagy a francia fennhatóság alá került Szíriába menekült.

A következő nagy csapást a PKK, azaz a kurd munkáspárt fegyveres felkelése jelentette az 1980-as években, amikor a kurd fegyveresek és a török hadsereg közé szorult szíreket mindkét oldal fenyegette és irtotta. A tur abdini szír lakosság nagy része ekkor vándorolt el szülőföldjéről. Helyi becslések szerint félmillióan élhetnek közülük Svédországban, háromszázezren Németországban, százezres nagyságban Franciaországban, Belgiumban és Amerikában, kb. 17 ezren Isztambulban, és mindössze 10 ezren Tur Abdinban, de talán ez is felülbecslés. Sok egykori szír faluban ma már csak egy-két keresztény lakik, házaikat és földjeiket kurdok és arabok foglalták el. De a 2000-es évektől fellendülés is tapasztalható: többen befektetőként települnek vissza vagy bőkezűen támogatják az otthon maradottakat. „Egyelőre jó a helyzet”, összegzi az egyik plébános, „de a mi történelmünk ilyen: egyszer fent, másszor lent. Senki nem tudja, mikor jön újra a lent.”

Tur Abdin keresztény falvai és kolostorai, arám helységnevekkel (amelyek jelentősen különböznek a hivatalos török és a párhuzamos kurd nevektől)

Tur Abdin arám neve annyit tesz: „a szolgák – Isten szolgáinak – hegye”. A név elsősorban az ókortól máig folyamatos és gazdag kolostori hagyománynak köszönhető. Volt idő, amikor a dombvidéken sok száz kolostor működött sok ezer szerzetessel. De akkor még a keresztény lakosság száma is sok százezerre rúgott. Ma nyolc kolostorban él talán két tucatnyi szerzetes. A szírek mégis őket tekintik spiritualitásuk motorjának. A vidék nyugati és keleti felének két püspöke is egy-egy kolostorban, a Mor Hananyóban (Deyrulzafaran, a Sáfrányszínű Kolostor) és a Mor Gabrielben székel.

Csoportunk elsősorban ezekkel a szerzetesekkel szeretne találkozni. Szerencsés helyzetben vagyunk, mert vannak élő kulcsaink. Egyfelől helyi kapcsolatom, Edip, a mardini szír templom gondnoka, aki mindenkit ismer, másfelől a velünk utazó három magyar pap, akikre hivatkozva Edip mindenütt eléri, hogy fogadjanak minket. Magam is, aki sokszor bejártam már Tur Abdint, most kapok csak ilyen mély betekintést a vidék egyházi életébe.

Az út időpontját jó előre egyeztettük minden résztvevővel. Egy különleges körülménnyel azonban nem számoltunk. Pont erre a hétre esik a Cukorünnep, a muszlimok ramadani böjtjét lezáró háromnapos Eid al-Fitr. Emiatt egyfelől nehezen találunk szállást és a műemlékeknél nagy a tolongás: Tur Abdin archaikus települései és kolostorai a belföldi turizmus kedvelt célpontjai. Másfelől viszont a spontán utcai ünneplések és a forgatag színesebbé teszi utunkat, s olyan emberekkel is találkozunk, akikkel nem is gondoltuk volna.

A ramadáni böjtöt lezáró spontán ünneplés és kurd tánc Diyarbakır utcáin

Diyarbakır – amelyről első délkelet-anatóliai túránk során részletesen írtunk – még kívül esik Tur Abdinon, de kicsi szír közössége hivatalosan a mor hananyói – tehát a nyugat-turabdini – püspökség alá tartozik. A Szűzanyának szentelt templomuk a városnak abban a nyugati felében áll, amelyet a kurd felkelők és a török hadsereg közötti 2016-os harcok többé-kevésbé megkíméltek. De a történelem nem volt mindig ilyen kegyes hozzá. Magas erődfala több támadást is visszavert, például 1895-ben, amikor a sok ezer halálos áldozattal járó szír- és örményellenes pogrom túlélői itt találtak menedéket. Épülete számos átépítés nyomát mutatja. Falazatának tanúsága szerint főhajója eredetileg téglalap alaprajzú volt, s talán csak néhány évszázada kaphatott a hammamokéra emlékeztető kupolát. A jobb oldali mellékkápolnában felül még látszanak egy eredeti oszlopfő és párkány maradványai, abban a jellegzetes 6. századi stílusban, amelyet Tur Abdin sok más korai temploma mellett a Sergios és Bakkhos templomban is láttunk az imént.

A kapu két oldalán egy-egy bájos oroszlán hízeleg. A templom a Diyarbakırra jellemző fekete bazaltból épült, intarziás fehér mészkő dekorációval. Egyterű hajója széltében hosszú: ezt a megoldást csak a tur abdini templomoknál találjuk, itt is csak a szerzetesi templomokban, mert a plébániatemplomok a másutt megszokott egy- vagy háromhajós bazilikális alaprajzúak. Három szentélyében először látjuk a jellegzetes szír „doboz-oltárokat”, amelyek hagyományosan fából, majd a 20. század végi helyreállítások során kőből készültek. Az „oltárdoboz” lezárása az iszlám építészetből merített cseppkőboltozat.

Először találkozunk itt a jellegzetes szír kereszttel, amelynek szárai felkunkorodó indákká nyílnak szét. Minthogy az orthodoxiától 451-ben elvált miafiziták jóval fontosabbnak tartják Krisztus isteni természetét az emberinél, ezért fölöslegesnek ítélik emberi alakjának ábrázolását, például a kereszten függve, hiszen ezzel a lényegtelent ábrázolnák és a lényegről vonnák el a figyelmet. A lényeg pedig isteni működése a kereszt megváltó és életet adó jellege által. Ez az élet sarjad ki indák formájában a kereszten, ahogy az ugyancsak miafizita örmények által kedvelt hacskarokon, a burjánzó ornamentikával zsúfolt kereszteken is.

A szír és örmény miafizita (saját elnevezéssel orthodox) templomokban ezért egészen a késő középkorig nem találunk figurális ábrázolásokat, ikonokat. Ekkor találkoznak ezek az egyházak először a katolicizmus gazdag képi világával, a keresztesektől a hittérítő szerzetesekig, s ez úgy megbabonázza őket, hogy elkezdik ők is a katolikus ikonográfiát saját hitéletükre alkalmazni olyan módon, ami minket a mi naiv népi szentképeinkre emlékeztet. Másként szólva, elég chagallosak. A diyarbakıri Szűzanya-templomban több ilyen képet is látunk a szír egyház nagy szentjeiről, az arkangyalokról, a főünnepekről.

És itt ér minket az első olyan találkozás, amely a Ramadant lezáró ünnepnek köszönhető. Amikor belépünk, a padokban nagy számú csoport ül, s a templom gondnoka olyan lelkesen magyaráz nekik, mintha ők is keresztények lennének. De törökül teszi. „Honnan jöttek?” súgom oda egyiküknek. „Isztambulból”, feleli. Nem vagyok kisegítve. De hamarosan a gondnok – akit ismerek – mutatja be a csoport vezetőjét. „A keleti egyház tagjai, Isztambulból.” „Asszírok?” kérdezem értően. „Igen”, derül fel az arcuk. Szóval a magukat asszír keresztényeknek nevező nesztoriánus szír egyház egy csoportjával is találkozhattunk a muszlim ünnepnek köszönhetően.

Folytatása következik

A velünk élő szárd kőkorszak

Sòrgono hosszan elnyúló falu a szardíniai Barbagia hegyei között. Voltaképpen a Barbagia kapuja, a cagliari kisvasút – egykori bányászvasút – is idáig küszködi fel magát. Határa évszázadok óta találkozóhelye a régió pásztorainak, akik innen hajtják fel nyájaikat a havasi legelőkre április 25-én, Szent Márk napján, majd onnan le szeptember 29-én, Szent Mihály napján. A falu körül, egy-egy völgyben vagy dombtetőn, magányos középkori pásztortemplomok állnak. A tavaszi indulás előtt és az őszi érkezés után ezeknél gyűlnek össze a pásztorok nyájaikkal, családtagjaikkal és a juhgazdákkal, hogy egy nagy közös szentmisén kérjenek segítséget a majd féléven át tartó magányos élethez, és mondjanak aztán köszönetet a kapott segítségért. A templomokat olykor más nagy ünnepeken is megnyitják, például most húsvét hétfőjén, amikor fiatal pásztorok tartanak mellettük birkasütéssel egybekötött ünneplést. Mint a gótikus San Mauro pásztortemplomnál, ahová igyekszünk.

De még mielőtt kiérnénk a falutól hat kilométerre álló templomhoz, sürgős teendőm van. A kisbuszba kell AdBlue-adalékfolyadékot tankolnom, különben leáll. De húsvét vasárnap hiába keresek nyitva tartó benzinkutat Szardínián. Húsvét hétfőre aztán kritikus vonal alá süllyed a mennyiség, maximum ötven kilométert tudok még megtenni. De a sòrgonói benzinkút is zárva van. Tankolni még lehetne kártyával, de adalékanyagot csak a shopban kapnánk. A két ott tankoló szárdot kérdezem meg, hol lehetne venni. Tanakodnak, üzleteket emlegetnek „ott fenn a városban”, de aztán megegyeznek, hogy azok mind zárva vannak. Olaszul nehezen, körülményesen beszélnek, látszik, hogy mindennapokban csak a szárdot használják. Az idősebbik telefonálni kezd ezen a nyelven. „A nagybátyámnak van Artzanában, innen négy kilométerre, jöjjenek utánam.” Követjük. Igazi szaki-udvar előtt állunk meg, amilyenek gyerekkorom Kőbányáján voltak, szétszerelt motorok, összeállítás előtt álló csempemozaikok, ismeretlen rendeltetésű alkatrészek körben. A nagybácsi tölteni kezdi a harminc literes kannából egy ötliteres boroskannába. Kiviszem, hogy betöltsem. „De hát ez fehér bor”, mondja Miki, és az értetlenül néző nagybácsinak megismétli, „vino bianco”. „Az is van!” mondja örömmel a nagybácsi. Nagy vasajtót nyit ki a műhely mellett, beinvitál minket egy hipermodern pincébe, acél erjesztőtankokkal, csak egyetlen százéves fahordó van kegyeletből. Próbálnám közben kifizetni az AdBlue-t, de azt mondja, az barátságból volt, inkább kóstoljuk meg a borát. Sietnénk, de ezt a kínálást sértés volna visszautasítani. Mindenkinek tölt fehér bort, aztán vöröset, sőt házi pezsgőt is. Elmondja, hogy három hektáron művel egymaga tizenötezer tőkét, most ezernégyszáz liter van itt a pincében. „És milyen fajtát?” „Hát”, neveti el magát, „vörösből tízféle fajtám van, azokat egybeöntöm. Meg fehérből is vagy nyolc.” Közben az unokaöccs bejelenti, hogy a nyolc kilométerre lévő Lusurgiu pásztortemplomban búcsú van, ötszáz emberre főznek, van tánc, birkasütés, mindannyiunkat szeretettel látnak. Csorog a nyálunk, de elhárítjuk, mert van, akinek három óra múlva be kell csekkolnia a cagliari repülőtéren.

A repülőtérig aztán egyetlen benzinkutat, kávézót, boltot sem találunk nyitva. E váratlan segítség nélkül nem jutottunk volna el aznap Cagliariba.

San Mauro pásztortemploma a Sòrgono-Ortueri út mellett, kis dombon emelkedik. Zömök építmény, két oldalán erős támpillérekkel. Négyszögű homlokzatán hatalmas rózsaablak nyílik, hasonló sok más szardíniai gótikus temploméhoz, például a gavoi plébániatemploméhoz. A rózsaablak fölötti félköríves védőpárkányt két bumfordi angyalfigura tartja. A kapuhoz felvezető lépcsők két korlátján egy-egy fekvő oroszlán tart egy-egy ma már kivehetetlen címert.

Szent Mór apát, a templom védőszentje Szent Benedeknek, a bencés rend alapítójának első tanítványa volt 510 körül. A hagyomány szerint ő vitte át a bencés szerzetességet Galliába. Ott, a Loire menti Glanfeuil apátságban írták csodáktól hemzsegő életrajzát is a 9. században, amely megalapozta kultuszát. Szardíniában különösen tisztelték, számos templomot szenteltek neki. Bencés volta miatt sokáig feltételezték, hogy a Sòrgono melletti San Mauro templom is egy egykori bencés kolostor maradványa, de ilyen kolostor létére semmilyen írásos vagy régészeti forrás sem utal. Úgy tűnik, hogy a templom 1574-es építésétől – vagy, ami valószínűbb, egy korábban itt álló templom idejétől – fogva mindig is pásztortemplomként szolgált.

A pásztortemplomok legfőbb funkciója, ahogy említettem, a transzhumáló – tehát téli és nyári legelők között nyájaikkal fel-le vonuló – pásztorok rituális találkozóhelye volt április 25-én és szeptember 29-én. Ilyenkor áldották meg azokat a figurális kenyereket, amelyeket a pásztorok magukkal vittek az esztenákra, mint azt a szárd kenyerekről szóló posztban bemutattam. De a San Mauro templomnak megvoltak és mindmáig megvannak a maga külön ünnepei is. Január 15-én, Szent Mór napján tartják Santu Maru de is dolos, a fájdalmak Szent Mórjának ünnepét, amikor főleg reumatikus fájdalmak elmulasztásáért kérik őt. Húsvét hétfőjén – tehát amikor mi voltunk – Sant Maru de is flores, a virágok Szent Mórjának tavaszköszöntő ünnepét. De a legnagyobb ünnep május utolsó vasárnapja, a Sagra ’e Santu Maru, vagy Santu Maru erriccu, a gazdag Szent Mór napja, azaz aki bő termést és nyájszaporulatot hoz. Ezt az ünnepet hatnapos zarándoklat és állatvásár övezi, amelyre a sziget minden részéből érkeznek zarándokok.

A templom belseje, amelyről még sosem készíthettem saját fotót

Az évszázadok óta tartó ünnepek emlékét őrzi a rengeteg graffiti, amelyeket a templom homlokzatának köveibe karcoltak és faragtak. A graffitik legnagyobb része „hic fuit” jellegű, a látogató nevét és az évszámot, sőt egy-kettő sematikus figuráját is mutatja. De sok kép a templom homlokzatát ábrázolja sematikus formában, mintha a zarándok ezt hozná felajánlásként a nagy templomhoz, éppúgy, ahogy más képeken az alapítók tartják kezükben a templom modelljét, vagy ahogy a neolitikus szárd nuraghékben, nagy kövekből összerótt tornyokban is gyakran ott volt, mágikus védelem céljából, a nuraghe kicsi bronz vagy kő modellje.

Évszázadokat írtam, de mi van, ha inkább évezredekről van szó? A transzhumáló pásztorkodás jóval régebbi a kereszténységnél, s a pásztorok bizonyára azelőtt is rituális találkozót tartottak itt a hegyekbe való fel- és levonulás alkalmával. De hol?

Kézenfekvő volna, hogy ugyanitt, a templom helyén. De a környék topográfiájának ismeretében még kézenfekvőbb, és jóval meglepőbb magyarázat kínálkozik.

A templomtól néhány száz méterre, óriás paratölgyek alatt áll a Kr.e. 3. évezredben felállított Biru ’e Concas megalit-együttes, a neolitikus Szardínia egyik legfontosabb emléke. A bonyolult együttest három sor menhir alkotja, amelyeket egymástól rövid gyalogösvény választ el. A menhirek – szárdul perdas fittas, földbe szúrt kövek – többsége minden jelkép nélküli lapos kő, de kettő antropomorf mintákat mutat. Az egyikre felül szemet és orrot faragtak, a másikra pedig deréktájt széles pengéjű szárd kést is, éppúgy, mint a laconi Menhirmúzeumban kiállított, gazdagon megfaragott antropomorf menhirekre.

A három sor körül számos – összesen 150 körüli – további menhir is áll vagy fekszik a földön, magányosan, vagy egykori kör formájában.

Ezek a menhirek, amelyekből nagyon sok áll még egész Szardíniában, többnyire nagy megalitikus sírokhoz járultak, amelyeket a szárd népnyelv tomba de gigantes-nek, az óriások sírjainak nevez. Ezekbe a sírokba – mint az alábbi képeken Coddu ’Ecchiu és Li Lolghi megalitjaiba – kiemelkedő vezetőket, törzs- vagy falufőnököket, ősöket, „királyokat” temettek. Az ősök sírjait pedig a gyászolókat vagy leszármazottakat jelképező menhirek vették körül. Hogy ezek embereket képviselnek, azt gyakran antropomorf vonásaik hangsúlyozzák: szemek és orrok, a férfiaknál a derékon viselt tőr, a nőknél kidomborodó mellek.

A Macomer melletti Tamuli: három férfi és három női menhir egy vonalban egy tomba de gigantes mellett

Lenyűgöző élmény ezeknél a hatalmas kősoroknál állni, amelyek minden szó és jel nélkül, de makacs kifejezőerővel tanúskodnak egy sok évezredes kultúráról. Egy olyan kultúráról, amely a kelták előtt Európa nagy részét uralta, s amelyet még a görög kultúrát megelőzően európai civilizációnk gyökerének kell tartsunk.

A tombas de gigantes arról kapták a nevüket, hogy földbe mélyített sírkamráik jóval meghaladják az emberi test hosszát. A sírok ugyanis a halott nyughelye mellett szentélyként is szolgáltak az élőknek, mint azt központi menhirjük alsó kis kapuja tanúsítja. A számos ókori szerző által feljegyzett szokás szerint a szárdok egy-egy nagy döntés vagy férfivá avatás előtt bevonultak a tisztelt ős sírjához, s a mellette lévő kamrában töltöttek egy-két éjszakát étlen-szomjan, csak a sardonium nevű hallucinogén növényt rágcsálva, s az itt átélt látomásokat útmutatásként elfogadva. A szokást a latin szerzők incubatiónak nevezték, s ezt a kifejezést vette át a modern pszichológiai szakirodalom is.

Szardíniában a kereszténység a kontinenstől eltérően anélkül gyökerezett meg, hogy az ilyen kultikus helyeket, sírokat és menhireket lerombolták volna. Valószínűleg már nem pogány szentélyeknek, hanem az ősök tiszteletre méltó sírjainak és emlékköveinek tekintették őket, ezért maradhattak fenn több ezres számban a szigeten. A Biru ’e Concas menhir-sorainak tovább élő kultuszáról éppen az tanúskodik, hogy a transzhumáló pásztorok mindmáig ezek körül is tartanak ünnepségeket. Valószínűleg ez volt a fel- és levonulás eredeti kultuszhelye, amely csak San Mauro első templomának felépülésével költözött át néhány száz méterrel arrébb. Hasonló előtörténetet tapasztalunk nagyon sok más szardíniai pásztortemplomnál is, amelyeket szintén neolitikus szakrális helyek közvetlen közelében emeltek, hogy az új vallás szerint szenteljék meg a helyszínt, miközben megőrzik a régi helyet mint az ősök és a hagyomány képviselőjét.

Hogy a pásztortemplom valóban az egykori tomba de gigantes és menhir-együttes szakrális szerepét vette át, arra az ünneplés helyszíne mellett még egy további bizonyíték van. Ez pedig azok a szerény zarándokszállások, amelyek a templom szentélyéhez tapadnak, vagy körbeveszik a templom udvarát. Ezek a puritán szobácskák szárdul a cumbissía (többnyire többesszámban, cumbissías) nevet viselik. Mint Massimo Pittau, a neolitikus szárd kultúra kiváló kutatója kimutatja, e helyiségeknek nemcsak neve rokon az incubatióval, de funkciójuk is. A szobácskák mind a templom felé fordulnak. A zarándokok azért szálltak és szállnak meg bennük, hogy a szent hely közelében töltött egy vagy több éjszaka alatt olyan álmot kapjanak, amely eligazítja őket életük útján.

Ha ez így van, akkor a San Mauro pásztortemplom és ma is eleven ünnepségei olyan rendkívüli képviselői a velünk élő szárd kőkorszaknak, mint a telet temető mamuthones sok ezer éves hagyományt őrző maskarás felvonulása Mamoiadában.

Szerencse

Alkonyatkor a Staatsbibliothek előtt állok, vállamon két nagy táska kölcsönkönyvvel. A mobilon keresem, melyik járat jön korábban. Félénk hangot hallok mögöttem: „Kér egy almát?” Megfordulok, a hanghoz illő kicsi, félénk, vékony arcú hajléktalant látok, aki gyönyörű piros-sárga almát nyújt felém. Nem akarom megfosztani ettől a gyönyörűségtől. „Nem, köszönöm.” „És egy eurója van számomra?” Választékos németséggel kérdezi. Megkotrom a zsebeimet. Gyűlölöm az aprót, igyekszem mihamarabb túladni rajta, de szerencsére találok egy kéteuróst. Miközben keresem, elmondja, hogy nagyon szereti az almát, de a minap majdnem megfulladt tőle, a torkán akadt, alig tudta kiköhögni. Ahogy beszél, látom, hogy mindössze egyetlen foga van, mint a karikatúrákon. Így nehéz veszély nélkül almát enni. Az érmét megköszöni, még egyszer felajánlja az almát, még egyszer elhárítom, bár később eszembe jut, talán jobbat tettem volna neki. „Akkor hadd adjak valami mást”, mondja. Kutatni kezd végtelen számú zsebében. Nem találja. Ismét végigkeresi. Ismerem ezt, nekem is pontosan annyi zsebem van. Egy idő után legyintek: „Nem baj. Legközelebb”, majdnem hozzáteszem az insallahot is, hát idén eddig főleg muszlim országokban vezettem. Elindulok a metró felé. Vagy kétszáz méter után hallom magam mögött elfulladó hangját: „Hallo, guter Mensch!” Megfordulok, beér. Összeszorított öklét nyújtja. „Ez az. Találtam. Nem tudom, aranyból van-e vagy sem. Talán szerencsét hoz, talán nem.” Kezembe önti. Megköszönöm, einen schönen Abend noch. Már csak a lámpa fényében nézem meg.

Hátsó ajtón a Hagia Sophiába

2020. júliusában Erdoğan török elnök rendeletben állította vissza a Hagia Sophia székesegyház mecset státuszát, amelyet 1453-ban, Konstantinápoly elfoglalásakor alakítottak át mecsetté, majd 1934-ben Atatürk döntésének köszönhetően múzeummá. A döntés, amellyel Erdoğan konzervatív szavazói bázisának akart kedvezni, és saját autoriter hatalmát illusztrálni, világszerte tiltakozást váltott ki. A múzeumot nyilvános jellege egyfajta híddá tette a kultúrák és vallások között, felekezettől független látogathatósága jelképezte, hogy nem csupán az iszlámnak, de a világörökségnek, az emberiség közös kultúrkincsének része. A sharia persze nem ismeri ezt a kategóriát. Na de mi lesz az 1934 után újra feltárt és nyilvánosan láthatóvá tett gyönyörű bizánci mozaikokkal, amelyek nyilvánvalóan nem egyeztethetőek össze egy aktív mecsettel, hiszen ezért is meszelték le őket 1453-ban? Hogyan látogathatnak turisták százezrei egy imádságra szolgáló kultuszhelyet? Erdoğan elhessegette ezeket a problémákat. „Mint minden más mecsetünk, a Hagia Sophia is nyitva áll majd helyiek és külföldiek, muszlimok és nem muszlimok előtt”, mondta. Ez az ígéret azóta hazugságnak bizonyult.

A döntés idején ezek a kérdések nem voltak aktuálisak, mert az ország a Covid miatt még zárva állt a turisták előtt. Amikor 2021-ben újra lehetett utazni, kíváncsian kerestem fel a székesegyházat. Nagy volt a változás. Az épületbe jegy nélkül be lehetett lépni, de csak az alsó szintre. A galéria, ahol a legtöbb mozaik van, zárva volt a látogatók előtt. A mecsetben sokan imádkoztak. Az innen látható hangsúlyos mozaikokat – az Istenanya képét a gyermek Jézussal az apszis boltozatán, a jelenlegi mihrab fölött, és Gabriel arkangyalt az ő baloldalán – kifeszített vásznak takarták el.

A Hagia Sophia apszismozaikja 2019-ben (fent), illetve 2021-ben (lent)

Mostani isztambuli utunk előtt olyan hírek terjedtek, hogy már a galériát is megnyitották. Ismét kíváncsian kerestük fel a székesegyházat. Az eredmény jóindulatúan szólva is felemás. Az alsó szintre már csak török állampolgárok léphetnek be – ennyit Erdoğan ígéretéről. A galériára a templom hátsó oldalán, a Topkapı Sarayı felől nyílik bejárat, egy hevenyészett alagút, elektronikus beléptetőkapukkal. Az alagúttal szemben áll a pénztár, előtte hosszú sor a 25 eurós jegyért (ami drágább, mint az általam ismert legdrágább nyugati jegy, a Vatikáni Múzeumé). Jegyet állítólag online is lehet venni, de a helyi őrök szerint nem ajánlatos, mert az elektronikus beléptetőkapu gyakran nem ismeri fel az elektronikus jegy kódját. Ilyenkor a jegyet lenullázák, és újat kell venni, a sort kiállva.

Később aztán megtapasztalom, hogy az online jegyvásárlás a szó szoros értelmében virtuális. A rosszul tervezett honlap egymásra csúszó kötelező rovatainak némelyikébe ugyanis lehetetlen adatot felvinni. Így aztán tényleg marad a sorbanállás.

Ha végre bent vagyunk, csigalépcső visz fel közvetlenül a galériára. Enyhe lejtésű, recézett felületű: nyilván az építőanyag felhordására szolgált ezerötszáz éve.

A galérián körbe lehet menni, és mindent látni: a császárokat és házastársaikat ábrázoló mozaikokat, a gyönyörű Deesis-mozaikot, a három egyházatya képét az északi galériának a belső tér felé néző falán, az unatkozó varég testőrök által a márványba karcolt viking rúnákat a déli galéria korlátján.

Pantokrátor Krisztus, két oldalán Zoé császárnő és harmadik férje, IX. Monomachos Konstantin. 1028-1042 között. A mozaik eredetileg első férjét, Romanos Argyrost ábrázolta, csupán fejét cserélték le 1042-ben harmadik férjére.

Az Istenanya, két oldalán Komnenos János és felesége, Iréné (a magyar Piroska, Szent László király lánya). Jobbra, a bekanyarodó falon a korán elhunyt trónörökös, Alexios is látható. 1118-1143 között.

Deészisz, azaz az Istenanya és Keresztelő Szent János könyörgése a Pantokrator Krisztushoz. Készült 1261-ben, Konstantinápoly visszafoglalásakor a keresztesektől. János „ὁ πρόδρομος”, az előfutár címét a tájékoztató felirat „pioneer”-nek fordítja

Az alsó szintre is le lehet tekinteni, látni lehet, ahogy a török állampolgárok – többségükben éppolyan turisták, mint mi, senki nem imádkozik, úgyhogy az elkülönítés inkább diszkriminatív, mint vallási jellegű – körbejárnak a mecsetben. Le azonban nem mehetünk.

És néhány kép 2021-ből, amikor még az alsó szintről is csodálhatták a templomot külföldiek:

Nekünk, magyaroknak különösen nagy veszteség ez. Hiszen a mihrab mellett kétoldalt áll az a két nagy bronz gyertyatartó, amelyet Mátyás király készíttetett Budán itáliai mintára, és amelyeket Szulejmán szultán vitetett el a budavári Nagyboldogasszony-templomból a város 1526-os kifosztása után Mátyás palotájának könyvtárával, fegyvergyűjteményével, bronz szobraival és a budai és pesti templomok kincseivel együtt. Eddig közelről meg lehetett csodálni őket, és még egy tábla felirata is igazolta budai eredetüket. Most a karzatról nézve, a kultikus tárgyak takarásában szinte kivehetetlenek. Mintha másodszor is kifosztottak volna minket. Az egész emberiséggel együtt.

A gyertyatartók a mihrab két oldalán még 2021-ben

A Hagia Sophiával egyidőben a bizánci művészet legnagyobb kincsét, a Chora-templomot is mecsetté minősítették át múzeumból, pedig mozaikjait csak nem sokkal korábban restaurálták sok éves munkával. Be is zárták azonnal, s azóta munkálatok zajai hallatszanak belőle. Hírlik, hogy egy-két hónapon belül azt is megnyitják. De ott a mozaikok mind a mecset kultikus terében vannak. Vajon mit eredményez majd ott az erőszakosságnak, ostobaságnak és képmutatásnak a Hagia Sophiában megtapasztalt együttese?